A Teljesen idegenek című, nagy sikerű olasz vígjátékot rengeteg országban levetítették és fel is dolgozták, a Netflix pedig elkészítette az első arab változatot, melynek nézettsége rekordokat döntött, ugyanakkor tiltakozási hullámot indított el, amiért cselekménye szembemegy a hagyományokkal. Paolo Genovese (Éretlenek, A hely) 2016-os eredeti filmje javarészt annak köszönheti hatalmas sikerét, hogy cselekménye független a földrajzi helytől, így tulajdonképpen bárhol a világon érthető és adaptálható. Saját hazáján kívül jelölték vagy díjat nyert Egyiptomban, az Egyesült Államokban, Lettországban, Lengyelországban és Norvégiában is, mert – nagyon ötletesen és humorosan – valóban olyan témá(ka)t jár körül, amely sokakat foglalkoztat. Mostanáig nagyjából 20 országban dolgozták fel (ami egyben Guinness rekord is! ) Törökországtól Mexikón át Dél-Koreáig. A magyar változatot BUÉK címmel mutatták be a mozik 2018 decemberében Goda Krisztina (Csak szex és más semmi, Szabadság, szerelem) rendezésében, és a Nemzeti Filmintézet adatai alapján 274.
Miközben azért a poénok is működnek. Bár akadnak bőven változtatások az eredetihez képest a filmben, azért az nem lehet mondani, hogy bármi is gyökeresen más lenne. A képlet ugyanaz: egy régi baráti társaság összeül egy vacsorára, egy hirtelen ötlettől vezérelve kiteszik az asztalra a telefonokat, és az első hívásokkal együtt meg is jelennek a fejük fölött az első gomolyfelhők, hogy a végén menetrend szerint kitörjön a vihar is, gyilkos villámokkal és baljós égzengéssel. Csak a film vége más teljesen, mint az olasz verzióé: itt elmarad az a csavar, amely rákérdezett arra, vajon ilyen végletesen őszintének lenni jobb, vagy inkább továbbra is elhallgatni, amiket el szoktunk. A BÚÉK vége, ha más eszközökkel és egy kicsit túl szirupos jelenettel is, de fel tudja tenni ugyanezt a kérdést. Hogy Godáék mindezt áttették szilveszterre, az sem számít olyan sokat: való igaz, hogy így valamivel indokoltabbnak tűnik, hogy ennyi fontos telefonhívás érkezik be egy este alatt, de azért a drámai sűrítés épp annyira feltűnő, amennyire szilveszter nélkül is az lenne; akit zavar, ha egy film nem a valóság tarrbélás ritmusában vánszorog, azt ez itt is épp úgy zavarni fogja.
Főleg abban, hogy az egész vizuális világ olyan hamis, mint az első jelenetekben Budapestre hulló, nagyon látványosan és 2018-ban már nagyon meglepően ügyetlenül animált számítógépes műhó: minden ruháról üvölt, hogy soha ember nem viselte még őket, a lakás nagyjából annyira ismerős bármilyen budapesti, vagy igazából akárhol lakásban élő embernek, amennyire egy hajókabin lenne ismerős egy légiutas-kísérőnek, és nagyjából annyira is tűnik otthonosnak. A színészek között pedig jelentősek a különbségek: van, akinek papírízűen hangzanak a szájából azok a mondatok is, amelyeknek a leginkább hétköznapiaknak kéne lenniük, de van, aki élete alakítását hozza. Ez Mészáros Béla, akinek hihetetlenül jól áll a sok macsó férfi után ez a romantikus, esendő, érzékeny és nagyon félénk figura – persze annál, hogy jól áll, fontosabb, hogy Mészáros milyen erővel tudja megmutatni. Mert az alakítás ereje végig ott érződik a nagy nehezen elcsitított felszín alatt: Mészárosról minden másodpercben süt, mennyi mindent nyom el magában, hogy aztán egészen tökéletes legyen a végén az a jelenet, amelyben végül mindezeket ki is engedi magából, különössé és különösen izgalmassá téve az alapvető visszafogottság és az agresszívan kitörő érzelmek keveredését.
És épp ez az, ami elfeledtet minden ellenérzést a remake-ekkel és azok feleslegességével kapcsolatban. A közhely szerint az igazán fontos dolgokat nem lehet elégszer elmondani. Ez ezúttal szó szerint igazzá vált: ha egy film ennyi gondolatot tud ébreszteni az emberi lélekkel és a társadalommal kapcsolatban, akkor sose legyen nagyobb bajunk, mint hogy ez két éven belül kétszer is megtörténik.
Nem érkezett még hozzászólás. Legyél Te az első!
ÉS VAN OLYAN IS, AKI A KIREKESZTETTSÉGTŐL, NEVETSÉGESSÉ VÁLÁSTÓL VALÓ FÉLELMÉBEN AZT NEM MERI ELMONDANI A BARÁTAINAK, HOGY A SAJÁT NEMÉHEZ VONZÓDIK. Az általam eddig látott verziók közül a francia a leginkább szókimondó, Fred Cavayé nem túl fantáziadús, Le Jeux (A játék) című mozija nem bíz semmit a fantáziára, nem hagy kétértelműségeket, mint például az eredeti olasz, aminek a végén még össze is vesznek a nézők, hogy akkor ez most hogy is értendő. Persze a vége, tehát maga az értelmezés minden remake-nél más, a franciák egy olyan kódát tesznek a story végére, mintha az egész meg se történt volna, tehát úgy folytatódik, végződik a dolog, akárha csak egy sima baráti összejövetelen, beszélgetésen vettünk volna részt régi, ezer éve ismert osztálytársakkal, barátokkal, rihegtünk, röhögtünk, de nem mentünk mélyre, viszont nem is sérült meg senki. Nyilván jobb lenne. A film legnagyobb csavarát, amikor kiderül, hogy újdonsült feleségét a céges diszpécser csajjal csaló, ráadásul teherbe ejtő, nagy dumás hóhányó a házigazda feleségének is szeretője, a film mind dramaturgiailag, mind képileg túlmagyaráz: az asszony (Bérénice Bejo) egyrészt látványosan leveszi a fickótól kapott fülbevalót, és visszaadja, másrészt a lakás helyiségein s annak árnyékoló lamelláin keresztül a férj is látja, hogy a fülbevaló már sehol, és ekkor már nem is kellenek a szavak.
Láthatjuk nap, mint nap, hogy még nálunk is milyen indulatokat tud szítani egy-egy tartalom, az ott pedig a Közel-Kelet. Míg egyesek úgy vélik, a film bemutatásával végre megváltozik valami, én nem mennék ennyire előre, és még ebből a földrajzi távolságból is óvatosabb lennék. Bár Libanon valóban sokkal liberálisabb, mint a többi arab ország, a film szereplői európai szemmel nézve is jómódúak, akik szép házban laknak, szép ruhákat hordanak és szép autókkal járnak. A maguk módján elfogadóak, bort isznak és szabadon beszélnek, gondolkodnak, élik az életüket. Mivel tulajdonképpen mindenük megvan, egyáltalán nem fogékonyak szélsőséges eszmékre, de a térségben bizony ők vannak kevesebben. Remélhetőleg ezt a Netflixnél is tudják. Hujber Ádám
Nincs már szinte nemzet, amely ne készítette volna el a maga verzióját "a mobilt kitesszük az asztalra, és borul a bili" tematikájú párkapcsolati drámáról, és hát miért pont a franciák maradnának ki. Ha valakik, ők aztán értenek a szerelemhez, a viharhoz és a képmutatáshoz is, és hát jó pár évtizednyi vígjátéki tapasztalat is van a tarsolyukban. Nothing to hide Fotó: IMDB Persze itt azért jóval többről van szó, mint egy jól megszerkesztett vígjátékról, a Teljesen idegenek különböző nemzeti verziói nagyon komoly drámák, és itt most mindegy, hogy fois gras, spagetti vagy bejgli a menü, és hogy biodinamikus bort isznak vagy tokaji szamorodnit, a lényeg az, hogy hazugságok, de legalábbis elhallgatások nélkül nem tudunk élni. (Tisztelet a ritka kivételnek. ) Persze hogy ki mit tekint hazugságnak, eltitkolásnak vagy egész egyszerűen csak rajta kívül senki másra nem tartozó, legbelsőbb információnak, abban nagy a mozgás, van, aki csak a mellnagyobbító műtétjét nem veri nagydobra, van, aki azt, hogy pszichológushoz jár, hogy egy soha nem látott családapával flörtöl kizárólag virtuálisan, van, aki pedig az anyósát akarja egy öregek otthonába bedugni, mert a kényszerű együttlakás miatt már hónapok óta nem szexel a férjével.